Veres András

Világképek dialógusa. József Attila Kosztolányi-bírálatáról*

Tanulmányomat kísérletnek szánom, jóllehet nem először próbálok szembenézni József Attila nagyszerű írásával, melyet Kosztolányi Összegyűjtött költeményeinek 1935-ös kiadása alkalmából írt.[1] A költő már régóta tervezte, hogy írni fog a vele baráti viszonyban levő idősebb mester művészetéről. Bírálatának három változata ismert, a harmadik A Toll 1935. július 15-i számában jelent meg.

1. E kritikát mérföldkőnek tartom József Attila értekező munkásságában is, de a Kosztolányiról szóló irodalomban is. Értékelésem teljesen harmonizál a közmegítéléssel. Szabolcsi Miklós az 1958-as kritikai kiadásban „nagy gonddal és szeretettel megírt, sikerült bírálatnak” nevezte.[2] Németh G. Béla a nyolcvanas években már úgy ünnepelte, mint a pozitivista, a freudi és a marxista pszichologizálástól mentes, „minden rendszerkényszertől” távol álló, „a tárgyilagosság és a méltányosság egyensúlyának, az elvi elhatárolás és az értékfölmutatás együttesének, az egyedi műkarakterisztika és az általános tisztázás egybeépítésének mesterpéldájá”-t.[3]

2. A pozitív megítélés további megerősítést kapott a kilencvenes évek szakirodalmában. Csakhogy a méltatást elfelejtették érvekkel támogatni. Igen jellemzőnek találom, hogy Szabolcsi Miklós a nagymonográfia megfelelő helyén – ahol külön alfejezetet kap a Kosztolányi-bírálat[4] – csaknem teljes egészében idézi József Attila szövegét, de anélkül, hogy kommentárt fűzne hozzá. Természetesen úgy is értelmezhetjük gesztusát, mint a feltétlen elismerés jelét: egy ilyen remek szöveg „önmagáért beszél”, fölösleges volna bármit is hozzátenni.

Illetve néhány széljegyzettel mégis ellátja. Megállapítja a bírálatról, hogy „Egyfelől magával ragadja a Kosztolányi-líra, azonosul vele (...) Másrészt megpróbál teoretikusan is értékelni, elhelyezni Kosztolányi költészetét, ezúttal is – nevének említése nélkül – Freudra támaszkodva. (...) Kettős kötés és kettős hűség példája az írás: vállalja Kosztolányi hatását, költészetének varázsát, de nem mond le az elméleti, a társadalmi elemzésről sem.”[5]

A megfogalmazás elnagyoltsága nyilvánvaló. Például miért kell hangsúlyozni, hogy „Kosztolányi hatását... vállalja”? Lehet másképp bírálatot írni? S miért tesz mintegy egyenlőségjelet az „elméleti” és a „társadalmi elemzés” közé? Egyáltalán nem magától értetődő, hogy a „társadalmi”, azaz József Attila esetében a marxista megközelítés kisajátíthatná magának „az” elmélet státusát.

Egy-két konkrétabb megállapítás is található Szabolcsi fejtegetésében. Egyrészt vitába száll Németh G. Béla már idézett állításával. „Németh G. Béla... kiindulópontjával... nem tudok egyetérteni. »Így őrizhette meg magát attól, hogy a pozitivisztikus-vitalista pszichologizmus helyébe a freudi tanok alapján, valaminő 'marxista' pszichologizmus óhaját állítsa« – írja. Éppen ellenkezőleg látom: marxizmus és pszichoanalízis rugalmasan alkalmazott szempontjai... a két szempont összeegyeztetésének igénye vezette.”[6]

S nemcsak az eszmetörténeti pozíció kijelölésében vitázik Szabolcsi Miklós Németh G. Bélával, hanem a Kosztolányi-bírálat módszertanát illetően is. Míg Németh szemében a „tárgyi kritikai tanulmány”-t író, antipszichologista József Attila az etalon, Szabolcsi örömmel állapítja meg a bírálatról, hogy „élményközpontú” megközelítés, amely új korszakot nyit szerzője értekező munkásságában.

„Népies-szabódezsős, fejtegető-marxista, okoskodva-vitatkozó, kísérletező prózaíróból most lesz igazi esszéista – mondja Szabolcsi –, a Kosztolányi-bírálattal egyszerre felzárkózott az esszéíró nemzedék legjavához. Ez az írása a személyesség és tudás, beleérzés és racionális elhelyezés remeke. Eddig az élményközpontú esztétika és kritika elvi ellenfele volt – most személyes élményeiből indul ki, és arányos, jó lejtésű, visszafogott mondatokkal közvetíti az élményt. Talán nem túlzás feltételezni, hogy – ahogyan a költészetében is egyfajta »klasszicizálódás« megy végbe éppen ekkor, prózájában is kimutatható ez.”[7]

Érdemes fölfigyelni rá, hogy míg József Attilának az élményközpontúságot elvető (korábbi) korszakára vonatkozóan igencsak konkrét módszer- és hatásmegjelöléssel él Szabolcsi („népies-szabódezsős, fejtegető-marxista”), addig az új módi bemutatása általánosságban mozog. Nagy kérdés az is, hogy valójában mennyire beszélhetünk új korszakról, ha jószerivel ez az egyetlen írása József Attilának, amelyre az itt adott leírás érvényes.

3. Nem magától értetődő az „élményközpontúság” fogalma sem. Szabolcsi Miklós föltehetően a bírálat bevezető részére gondol. Elkerülhetetlen, hogy én is hosszabban idézzem József Attila szövegét. Így kezdődik a bírálat:

„Ifjúságom elején az élet bántó, morális korlátait feledtető kalandorregényt olvastam végig oly hamarjában, értelmetlennek látszó, apró kötelességeimről elfelejtkezve, mint most Kosztolányi Dezső összegyűjtött költeményeit. Hatása, mely itt rezeg bennem, szintén a kalandorregények olvasása után visszamaradó tétovaságra emlékeztet, mely oly hasonló a gyermek mosdás előtti, az álom különös szabadságához ragaszkodó, de az éberség világába lassan már beilleszkedő állapotához. Ki teszi ezt – Kosztolányi-e, a költő, vagy én, az olvasó? A költeményt, a valóságosat, melyet a nyomtatott betűjel, a szavakká formált anyagi hangok zörejrendszere egyszerre idéz fel a szívben és az elmében, a tudattalanban meg a tudatban, költő és olvasó együtt alkotják. A költő írás közben olvasó is s a költemény tudatformáját, az ízlést, az esztétikai szabályt a költő az olvasóból vonja el. Ha a mű formájáról, magáról a műről szólunk, nem is beszélünk egyébről, mint arról, hogy a költő, mielőtt tollat vett volna kezébe, milyennek fogta föl az olvasót. A költő igazi véleménye rólunk, olvasókról (s mint embernek – a világról) nemcsak abban rejlik, amit mond, hanem abban is, főleg abban, ahogy mondja.” (167.)

Első pillantásra valóban úgy tűnhet, hogy vallomással indít a szerző. Ifjúságának jellegzetes olvasói élményét idézi fel, méghozzá hasonlatként, amellyel mintegy karakterizálja a frissen olvasott műről való benyomását is. De már a következő pillanatban a személyes élményt átminősíti valami mássá: előbb a költő és az olvasó együttes játékává, majd – egy újabb lépésben – a költő által feltételezett olvasóra tett s már csak ezért is a költő által tervezett hatássá. Tehát a „személyes élmény” több, mint személyes élmény. Nem csupán, illetve elsősorban nem az olvasón múlik, hanem – mint az kiderül – a költőn és az olvasón együtt, pontosabban a költőn, aki valamiképp megteremti és irányítja olvasóját.

4. Itt egy másik értelmezést is be kell vonnom vizsgálódásomba: Lengyel András tanulmányát,[8] eddig az egyetlen olyan írást, amely megkísérli a Kosztolányi-bírálat értelmező pozícióját is kijelölni. Lengyel a recepcióesztétika alapelvének megelőlegezését véli felfedezni József Attila szövegében, arra a megállapítására hivatkozva, hogy „A költeményt (...) költő és olvasó együtt alkotják.”[9]

Ezt kissé elsietett feltételezésnek gondolom. Mert egy (legalább) háromlépcsős gondolatmenet kiragadott eleméről van szó. Míg Szabolcsi Miklósnak a „személyes élmény”-t hangsúlyozó megállapítása a gondolatmenet első elemét emeli ki, addig Lengyel Andrásnak a recepcióesztétikát asszociáló föltevése a másodikat. Holott a gondolatmenet folytatódik tovább, méghozzá a műközpontú értelmezésirányra jellemző hatás-fogalom irányába. A műközpontúság hívei ugyanis számolnak az ésszerű (kalkulálható) hatással, miközben kizárják a szeszélyesnek (tehát kalkulálhatatlannak) ítélt befogadás vizsgálatát.

Különös módon Lengyel András másutt fölveti ezt a lehetőséget is. Úgy gondolja, hogy József Attila – és egy füst alatt Kosztolányi Dezső is – „hasonlatosan az... orosz formalista iskolához, elsősorban magára a szövegre koncentráltak, annak nyelvi elemzésével véltek róla érdemit mondani”.[10] Nem magát a föltevést tartom különösnek, hanem azt, hogy lehetségesnek véli a két, egymást kizáró értelmezésirány – a műközpontú és a recepcióesztétikai – nézőpontjának egyidejű érvényesülését a Kosztolányi-bírálatban.[11] Nem beszélve arról, hogy a „szövegre koncentráló” értelmezés nem az orosz formalisták találmánya, hanem az antik retorika és poétika immár kétezer éves hagyománya.

5. József Attila bírálata elején – egyelőre hasonlatként – említi a gyermekkort és annak álomszerűségét: „Hatása, mely itt rezeg bennem, szintén a kalandorregények olvasása után visszamaradó tétovaságra emlékeztet, mely oly hasonló a gyermek mosdás előtti, az álom különös szabadságához ragaszkodó, de az éberség világába lassan már beilleszkedő állapotához.” (167.) A következő bekezdésben már az értelmezés meghatározó szempontjaként jelenik meg a Kosztolányinak tulajdonított gyermeki nézőpont:

„Mi a véleménye Kosztolányinak rólunk? A Kosztolányi-versekből ítélve mi hallatlanul világosak, szabatosak és szigorúak vagyunk. De valami titkot, valami édes érzékiséget rejtegetünk, valamit, amit a szegény kis gyermeknek nevén sem szabad neveznie. Megengedjük a játékot, de feltételként kikötünk valami komoly borongást; csak akkor öleljük keblünkre a költőt, a gyermeket, ha panaszkodik. A szegény kis gyermek panaszaiban nincs semmi megfogható tárgyi sérelem – olyan enyhe borzongás melege fülleszti át sorait, amilyet a gyermek, ki az anyagi természethez közel áll, érez a legkevésbé s amelyet mégis gyermekinek ítél költő is, olvasó is.” (167.)

Az idézett szövegrészből megtudjuk, hogy a Kosztolányi-versek olyan olvasóval számolnak, aki valamiképp „felnőttként” szembesül ezek „gyermeki” látásmódjával. Tehát Kosztolányi első nagy sikere, A szegény kisgyermek panaszai című, 1910-ben megjelent verseskönyve válik az életművet reprezentáló modellé. Jóllehet ismét egyszerre történik hivatkozás a költőre és az olvasóra, a „gyermeki” látásmód keresettségének hangsúlyozása egyértelművé teszi, hogy valójában a költő irányítja az olvasót. A költő az, aki meggyőzi olvasóját arról, hogy gyermekinek fogadja el azt, amit ő annak nyilvánít, s felnőttként distancírozza magát ettől a gyermeki nézőponttól, világtól. Mintegy megteremti a maga kívánatos olvasóját. Méghozzá igen fondorlatos módon. Hiszen szó szerint (a szöveg felszíni síkján) nem a költő definiálja olvasóját, hanem a mű hőse, a „szegény kisgyermek” definiálja az őt figyelő és szabályozni akaró, „érthetetlen” felnőtteket. Idézem a bírálat vonatkozó részét:

„Mi [azaz a felnőttek] oly tökéletesek és oly titokzatosak vagyunk, hogy puszta létünkkel elvárjuk – legyen ő is tökéletes és titokzatos. Mi csodálatos módon meghalunk s ezért – csodálatos módon – megkívánjuk, hogy meghaljon ő is. Vagy nem a halál a mi rejtélyünk, hanem a szerelem? vagy mind a két szó ugyanannak a titoknak tokja? Akárhogy is áll a dolog, az élet, az embereknek, az olvasóknak, a felnőtteknek világa, olyan világos és olyan rejtélyes, mint az álom. Mert Kosztolányi képei álomszerűek, jóllehet világosak és szabatosak...” (167.)

Nyilván hosszan lehetne elemezni az idézett szövegrész játékos mesterkedéseit. Kezdve azon, hogy a halál és a szerelem olyan nagy (metafizikai) kérdésekként jelennek meg, amelyek valójában nemcsak a kisgyermek számára titokzatosak, hanem a felnőtt számára is. Az álomszerűség bizonytalan, elmosódott és ugyanakkor világos állapota pedig visszautal az értekezés kiinduló beszédhelyzetére: a Kosztolányi-versek jellegzetesnek (és egyúttal mintaszerűnek) megélt hatására.

6. Más kérdés, hogy a költő és olvasó „együttes alkotómunkája” ritka szerencsés megvalósulásának, a mű és olvasója intenzív kapcsolatának mintegy záloga lehet, ha a kettő előzetes élményháttere és problémalátása alapvető hasonlóságot mutat. Angyalosi Gergely,[12] majd Szigeti Lajos Sándor[13] foglalkozott József Attila erőteljes érintettségével a Kosztolányi-líra központinak mondott, s a mindkettejük számára fontos freudi elmélettel is összefüggésbe hozható gyermekkor-komplexusában.

Mint Angyalosi írja: „Mi ragadhatta meg (...) József Attilát a Kosztolányi-jelenségben? Mely pontokon azonosulhatott a Szegény kisgyermek költőjével és hol érezhette szükségét, hogy ellenálljon ennek a hatásnak? Az alapvető rokonság-érzést valószínűleg a gyermek-lét mély átélése adhatta. Századunk magyar irodalmában ennek a két költőnek jelentette a legtöbbet a gyermekkor; nem csupán mint személyes emlék, hanem mint egyfajta világszemlélet, életértelmezés lehetséges közege.”[14] Szigeti Lajos is úgy gondolja: „amikor Kosztolányinak a gyermekkorhoz fordulásáról, a »szerepről« szólt József Attila, akkor egyúttal önmagát és saját költészetét is vizsgálat tárgyává kellett tennie akaratlanul is, ha maga a bírálat ilyen személyességnek nem is adhat teret.”[15]

Ugyanakkor mindketten hangsúlyozzák a különbségeket a két költő felfogásában. Szigeti Lajos a fölvezető szöveg egyik mondatában,[16] a „megfogható tárgyi sérelem” hiányának felemlegetésében „szinte tételesen bíráló” gesztust lát, amely mögött magának József Attilának tárgyi sérelmekben dúskáló gyermekkorának élmény- és emlékvilága állhat.[17]

7. Az is megállapítható, hogy a gyermekkori élmények fölértékelésében mindkét költőt erősen befolyásolta a freudi pszichoanalízis tanítása. A költői és gyermeki „álommunka” egybemontírozása éppúgy, mint a költői/gyermeki szimbólumok megfejtésének igénye a Kosztolányi-bírálat mélylélektani érdekeltségét bizonyítja. Visszautalva Szabolcsi Miklós Németh G. Béla véleményével vitázó szavaira, kritikáját jogosultnak tartom. József Attilát valóban „a marxizmus és pszichoanalízis (...) összeegyeztetésének igénye vezette” kései korszakának csaknem valamennyi jelentős értekező munkájában.[18]

Más kérdés, hogy e törekvésének nincs meghatározó szerepe a Kosztolányi-bírálatban. Itt a marxista álláspont önmagában (mélylélektani kiegészítés nélkül) jelenik meg pozitív alternatívaként a – feltételezett és kritizált – nihilista pozícióhoz képest. Ismét más kérdés, hogy Németh G. Bélának abban igaza lehet: József Attila szövege mentes mindenfajta „pszichologizmustól”. De túl sarkítva fogalmaz, s némiképp talányosan, amikor „marxista pszichologizmust” emleget.[19] A dilemma megoldásához nyilván az a kulcs, hogy József Attila közeledése a freudizmushoz nem jelenti korábbi pszichologizmusellenességének feladását, mert a – szigorúan tudományos módszertani alapon álló – pszichoanalista elmélet maga is elutasította a mindent önkényesen lelki okokra visszavezető pszichologizmust.[20]

8. A szegény kisgyermek panaszaira hivatkozó rész után a Kosztolányi-bírálat váratlan fordulatot vesz. Egy kései vers, az Őszi reggeli (1929) válik az életművet reprezentáló példává. Nemcsak helyettesíti az életművet, hanem mintegy „jótáll” érte. A biráló számára kitűnő alkalomnak kínálkozik annak bemutatására, hogy mit jelent korábbi tézise („A költő igazi véleménye... nemcsak abban rejlik, amit mond, hanem abban is, főleg abban, ahogy mondja”). (167.)

Értelemszerűen élnie kell a demonstráció eszközével. Elsőként idézi a teljes verset (ahogy maga minősíti, Kosztolányi „kis remekét”):

Ezt hozta az ősz. Hűs gyümölcsöket
üvegtálon. Nehéz, sötét-smaragd
szőlőt, hatalmas, jáspisfényü körtét,
megannyi dús, tündöklő ékszerét.
Vízcsöpp iramlik egy kövér bogyóról
és elgurul, akár a brilliáns.
A pompa ez, részvéttelen, derült,
magába-forduló tökéletesség.
Jobb volna élni. Ámde túl a fák már
aranykezükkel intenek nekem.

Majd rátér a szövegértelmezésre:

„A pompa ez, részvéttelen, derült – igen, de a Kosztolányi-vers az és nem az ősz gyümölcse. Mi tehát azt kívánjuk a költőtől, szerinte, hogy pompás, részvéttelen és derült legyen – mintha az ötven éves Kosztolányiban is a szegény kis gyermek panaszkodnék. (...) És nem derült-e, mikor hatalmas, jáspisfényű körtéről, nehéz, sötétsmaragd szőlőről beszél? És nem mi kívánjuk-e tőle ezt a pompát, ezt a részvétlenséget és ezt a derűt, mi, akik csak úgy vagyunk képesek megérteni a gyümölcsök gazdagságát, ha fölidézi bennünk a jáspis, a brilliáns, az ékszerek képzeletét? Pedig jobb volna a gyümölcs, a körte, a szőlő – jobb volna élni.

Hatalmas jáspisfényű körte! Nehéz, sötétsmaragd szőlő! Érzi-e olvasóm, hogy a szót, sötétsmaragd szőlő, nem oly könnyű kiejteni, mint azokat a szavakat, amelyekkel közönségesen élünk? Már csak a mássalhangzók torlódása miatt sem. Így hát a szőlő – nehéz. Pedig ha valaki hozzányúlna, megfogná, fölemelné azt a szőlőt, mindjárt meggyőződne róla, – nem oly nehéz, hogy említésre érdemes volna. Ez a valaki persze meg is enné a szőlőt. Márpedig Kosztolányi nem a szőlőnek, a körtének, hanem önnön magának végzetét sejteti. De ő nem is saját magát, hanem a körtét mondja hatalmasnak s nem önmagát erőtlennek, hanem a szőlőt nehéznek. Jobb volna élni – jobb volna enni a gyümölcsöt, de nem lehet. Nem a szőlő nehéz tehát és nem a körte hatalmas, hanem a vágy, a teljesítetlen vágy. Ebben csak az a feltűnő, hogy nem az ékszer a teljesületlen vágy tárgya, hanem a gyümölcs; a teljesületlen vágy nem szociális, hanem animális, nem felnőtté, hanem a gyermeké. Itt a Kosztolányi-versek álomszerűségének kulcsa: ha ír, ötven esztendős korában is oly sóvárogva nézi az immár elérhetővé vált tárgyakat és az egész világot, mint gyermek a tiltott gyümölcsöt. És a tárgyaknak, melyeket ma már önként, vagy ha úgy tetszik: belső kényszerből tesz a maga számára elérhetetlenné, képeit latin világosságú, kristályos rendbe foglalja, ahogyan az álomban is annyira helyén valónak látszik minden, éber szemmel nézve különös, rendkívüli elem.” (168–169.)

József Attila szinte aprólékos szövegértelmezésre vállalkozik itt, s még az akusztikai sajátosságok jelentést sugalló szerepére is kitér („a szót, sötétsmaragd szőlő, nem oly könnyű kiejteni”). A vers szövegében határozott szerzői szándékot lát érvényesülni – éppen e szándék rekonstrukcióját tekinti az elemzés céljának. (Ez is teljesen ellentétes a recepcióesztétikai megközelítésmóddal.)

Könnyen lehet, hogy az itt alkalmazott értelmező eljárás emlékeztette Lengyel Andrást az orosz formalistákra. Csak az a bökkenő, hogy a megközelítésmód itt (is) viszonylag hamar átbillen egy másfajta megközelítésmódba.

A szövegvizsgálat eredményeként olyasmi áll előttünk, ami túlvezet a szövegen. Miután a bírálat meghatározza a vers modalitását („álomszerű” látásmódját) és – a mögötte meghúzódó – „gyermeki” nézőpontot, elhagyja a vers szövegterét. Továbblép az életmű modalitásának és nézőpontjának bemutatása felé.

Tehát megfordul a referencia iránya. Míg előbb A szegény kisgyermektől vezetett az út az Őszi reggelihez, és A szegény kisgyermek korábbi értelmezése eleve kontextust teremtett, előzetes ismeretet kínált az Őszi reggeli vizsgálatához, most az Őszi reggeli megerősítő szerepét tisztázva, ismét kiszélesíti az értelmezés horizontját. Míg A szegény kisgyermek és az Őszi reggeli között a föltételezett szemléleti azonosság teremt kapcsolatot („Itt a Kosztolányi-versek álomszerűségének kulcsa: ha ír, ötven esztendős korában is oly sóvárogva nézi az immár elérhetővé vált tárgyakat és az egész világot, mint gyermek a tiltott gyümölcsöt”), addig a továbblépés már síkváltással jár: az értelmező valamiképp a megfigyelt tünetek mögé akar hatolni, a diagnózis elkészítéséhez keres további fogódzót.

De a továbblépésre sarkalló teleologikus késztetésnek súlyos ára van: az Őszi reggeli értelmezése valójában nem kérdez rá a vers sajátos jelentésére. Még csak nem is érinti az Őszi reggeli alapkonfliktusát, az életvágy és a halál elkerülhetetlenségének tudata között feszülő ellentétet. Hanem arra kérdez rá, ami nem annyira a vers, mint inkább az életmű jellegzetes problémája. Az élet elérhetetlenné váló értékeit jelképező-képviselő tárgyak (gyümölcsök) megválasztásának szemléleti előfeltevése érdekli.

9. Tehát a bírálat újabb fordulata, amikor – A szegény kisgyermekhez és az Őszi reggelihez hasonló – referenciaértékű dokumentumként vonja be vizsgálódásába Kosztolányi önértelmezését: 1933-as Önmagamról című vallomását.[21]

Ismeretes, hogy Kosztolányi ebben az írásában hitet tett a költészet öncélúsága mellett, s a művészettől idegenként utasította el a különféle népboldogító politikai eszméket – így a magyarkodást is, a társadalmi forradalom propagálását is. Egy francia gondolkodó nyomán kétféle emberfajtát különböztet meg: a homo moralist, az erkölcs emberét és a homo aestheticust, a szépség emberét. Önmagát az utóbbihoz sorolja. Szerinte „ez a két ember küszködik egymással a világtörténelemben”.[22]

A homo moralisról Kosztolányi karikatúraszerű torzképet rajzol: „A homo moralis az erkölcs nevében arra akar rávenni bennünket, hogy adjuk oda kabátunkat másoknak, aztán ugyancsak az erkölcs nevében arra akar rávenni bennünket, hogy húzzuk le másokról a kabátot. (...) A homo moralis mindig paradicsommal kecsegtet, és mindig siralomvölggyé változtatja a világot.”[23]

Vele szemben nem az erkölcstelen ember áll, hanem a homo aestheticus, „az önmagáért való tiszta szemlélődés embere, aki nem ismer jót és rosszat (...) csak szépet és rútat”, aki „a mindig vitatható igazság helyett az ízlést emelte polcra”, aki „nem áll sem jobb oldalon, a bégető, fehér bárányok között, se bal oldalon, az ordító, fekete farkasok között, hanem egymagában áll, távol a nyájtól és csordától, mindig egyedül, mint mindenkinek közönyöse vagy megértője (...) az... aki vasgerinccel vállalja gerinctelenségét, hogy biztosíthassa szabadságát, függetlenségét, szeszélyét, s ember tudjon maradni, az, aki boldogtalanságában is boldog, mert megérti, hogy miért boldogtalan, az, aki néha tökéletesnek álmodja a tökéletlen világot, az, aki már megváltotta magát mindenekelőtt a világmegváltóktól, az, aki semmit se vár, és mindent megkap az ámulat egy pillanatában, az, aki ezt a pillanatot s vele együtt az életet marasztalja is”.[24]

Nem célom itt Kosztolányi szövegét elemezni. Nyilván nem lenne nehéz a logikai csúsztatásokat is generáló önvédelmi reflexeket kimutatni, helyenként annyira kilóg a lóláb. De két okból is méltó figyelmünkre. Egyrészt mert sajátos emberképet sugall – méghozzá skizoid emberképet. Hiszen a homo moralis és a homo aestheticus (ha hihetünk Kosztolányinak) nem csupán két, egymással komplementer viszonyban álló típust jelöl, hanem „az” ember kétféle lehetőségét, gyökeresen eltérő élet- és értékvonzalmát: a meghasonlott ember két oldalát. Amikor úgy fogalmaz, hogy „megváltotta magát mindenekelőtt a világmegváltóktól”, a 20. századi történelem egyik legsúlyosabb tapasztalatát mondja ki.

Másrészt a szöveg jelentőségét növeli, hogy József Attila – akitől egyáltalán nem állt távol a világmegváltás gondolata – hitelesnek fogadja el Kosztolányi önjellemzését, s az itt kifejtett emberképpel száll vitába a bírálat következő részében:

„»Jobb volna élni. Ámde...« Kosztolányi világában (melyet ez is közelít az álom színvonalához) alig van cselekvés. Itt minden történik. Kosztolányi homo aestheticusnak, vagyis az érzéki alapú szépségek emberének tartja magát és ezt (...) szembeállítja a homo oeconomicussal, vagyis a gazdálkodó és a homo moralis-sal, tehát az erkölcsi, a szociális jóra törő emberrel. A szemlélőt a cselekvő ellen veti. A költő föladata szemlélődni az élet és halál kérdésein, vallotta egyszer, – pedig hát a költő föladata, melyet Kosztolányi oly hallatlan biztonsággal teljesít is a maga módján, – a versírás. Ez azonban mégiscsak cselekvés, – hozzá egyszerre erkölcsi és gazdasági cselekvés.” (169.)

Itt újabb váratlan, sőt kellemetlen meglepetés éri az olvasót: József Attila ugyanis pontatlanul idézi Kosztolányit. Az ellentét egyik pólusán a homo moralis (az erkölcs – és mellette a politika – embere) kiegészül a „homo oeconomicus”-szal, a gazdálkodó emberrel. Föltehetően azért van erre szüksége József Attilának, mert a maga marxista nézőpontjából fontosabbnak (és bizonyosabbnak) tartja a történelmet magyarázni kívánó marxi gazdaságelméletet, mint az ehhez képest másodlagosnak ítélt politikai programot, illetve magatartást.

10. Ismét kitérőt kell tennem. 1935 derekán jelent meg Hort Dezső Egyetlen, Új Szocializmust! című könyve, melyről ugyancsak írt József Attila kritikát (Uj szocializmust! Hort Dezső könyve). (176–179.) Ebben is szerepel a „homo oeconomicus” kifejezés, sőt itt értelmezést is kap:

„A történelmi társadalmat nem a res oeconomica, hanem a homo oeconomicus formálja. A homo oeconomicus alkotja a tudományokat, mint ismereteink leggazdaságosabb kifejezéseit és hasonlóképpen a művészeteket is. (Freud még neurózisokban is fölfedi az ökonómiai elvet.) Éppen Marx hangsúlyozza a Kapitalnak árufetesizmusról szóló fejezetében, hogy csupán látszat szerint lépnek termékeik útján (res oeconomica) egymással társadalmi viszonyba az emberek, valójában már termelés közben fennáll a társadalmi viszony, mely tehát nem dologi, hanem személyi. A termék árujellege teszi csupán, hogy az emberek közti viszonyok dologiaknak látszanak. A res oecomica mélyén, mint bölcsőjében a gyermek, a homo oeconomicus szunnyad s nincs is másról szó, minthogy – felnövekedvén – lépjen elő.” (177.)

Nem tudom, hogy József Attila átvette-e (s ha igen, honnan) a „homo oeconomicus” kifejezést, vagy saját leleménye. Annyi bizonyos, hogy súlyos megfontolásokat kívánt vele fogalmilag jelölni. Az idézett szöveghelyen elsősorban az alanyi-emberi tényező tevékeny, meghatározó szerepét hangsúlyozza az eldologiasodott világ látszatával szemben. De a „homo oeconomicus” nem csupán „gazdálkodó ember”, azaz nem szó szerint értendő. Hanem inkább „termelő-teremtő ember”, hiszen ő „alkotja a tudományokat (...) és hasonlóképpen a művészeteket is”. Tehát a „homo oeconomicus” mindenekelőtt tevékeny – szemben Kosztolányi „homo aestheticusának” szemlélődő attitűjével. Másrészt általánosabb érvénnyel rendelkezik, mint a „homo moralis”.

A Kosztolányi-bírálat további gondolatmenetének is mintha hasonló volna a logikája. Arra hivatkozik, hogy az (eldologiasodáshoz kapcsolódó) üresség-érzet látszata mögött valóságos, tevékeny szereplők húzódnak meg, következésképp a költőtárs által képviselt fatalista világkép nem fogadható el.

Először Farkas János László vetette fel a Kosztolányi-bírálat és a Hort-könyv összefüggésének lehetőségét.[25] Ő a Kosztolányi-bírálat szövegének ezt a részletét emeli ki: „Tud együtt érezni szenvedőkkel, szenvedőn természeti és nem társadalmi szenvedőt értve, nem is embert, hanem zoológiailag fölfogott emberi lényt, ki az operáló kés alá fekszik. (Pedig az operáló késben is benne van a gazdaság és az erkölcsiség, aminthogy a szegény kisgyermek panaszai sem animálisak, hanem szociálisak s ezért jelentkeznek annyira csak hangulatként.)” (170.)

Márpedig a zárójelbe tett példálózással több rokon értelmű szöveghely található Hort könyvében. „Mennyi »klappoló«, egymásnak megfelelő s egymásnak segítő tárgyi és személyes jellegű »emberközti« viszonylat szükséges ahhoz, hogy egy vonat Pestről csak az első állomásig elérjen, a magyar pulyka egy londoni Christmas vacsorán szerepeljen vagy egy operáció sikerüljön” – olvasható a 31. lapon. A 95. oldalon pedig: „És kézi vagy szellemi egy sebész munkája, aki operál?”[26]

Kétségtelen, a Kosztolányi-bírálat korábbi változatában még nem szerepel az idézett zárójeles közbevetés. A „homo oeconomicus” kifejezés viszont igen. Ezért valószínűnek látszik, hogy a Hort-könyv (vagy legalább az abban szereplő, folyóiratokban már korábban megjelent tanulmányok) ismerete is belejátszott a Kosztolányi-bírálat megírásába.

11. Visszatérve a bírálat szövegéhez, ahhoz a ponthoz, ahol bevonja az Önmagamról című önvallomást, meg kell állapítani, hogy az értelmezés immár Kosztolányi költészetének szövegterét is elhagyja, és saját álláspontját (a „szociális természetű álmodozások”-hoz kapcsolódó marxista elméletet) szembesíti Kosztolányi felfogásával:

„Ezzel az elméletével Kosztolányi az ő külön álomvilágához való jogát védte ma, a másfajta, szociális természetű álmodozások idejében. De az [utóbbihoz kapcsolódó] elmélet [az ő verseinek] álomszerűségét is jobban megérteti. Homo aestheticusnak csak az az ember vallhatja magát (...) ki nem érzi át, hogy léte a társadalmi életbe, viszonyokba ereszti gyökereit; az, ki nem tudja azonosítani magát a társadalmi létet szabályozó, alapvető elvekkel. Végső soron az a gyermek, ki ösztönös tekintetével értelmetlennek látja a felnőtteknek ezt az erkölcsi világát, ki, felnövekedvén, kénytelenségből beléhelyezkedik ugyan a világ rendjébe, szíve mélyén azonban megtagadja. Az ilyen emberből adandó alkalommal kibúvik a nihilista, az ízlésnek az a megszállottja, ki az ízlés nevében tagadja meg az ízlés forrását, a homo socialist. (...)

Kosztolányi gazdag művészete azonban mégis társadalomalkotó erővé válik. E korban, a szociális törekvések mögött meglapul a társadalmi üresség érzése is. Azok azonban, kik már bele mernek tekinteni ebbe az ürességbe, ha el is dobják »ezt a nagy világot, mint a dióhéjt«, bizonyára nem vetik el maguktól a lehető világot is, amelyhez – hiszen alkot – Kosztolányi is ragaszkodik. A nihilizmus, ha tudatossá lett, nem folytatható. Talán Kosztolányit is elvezérli latin világosságú értelme a társadalmi elvben fölfogott igazságig, mely a gyermeklelkű költőt férfivá avatja napjainkban.” (169–170.)

Tulajdonképpen két világkép „dialógusa” folyik itt, hiszen mindkettő képviselve van a szövegben. (S a kritika utolsó mondata – annak reménye, hogy a megírás időpontjában még élő Kosztolányi talán változtatni fog álláspontján – egy tényleges párbeszéd lehetőségével is számolni látszik.) Bár Kosztolányi neve mindvégig fontos szerepet kap, s életrajzi vonatkozásai is szóba kerülnek (ötvenéves, versírással foglalkozik), nem annyira a valóságos személyt jelöli, mint inkább egy sajátos látásmódot, költői világképet.

Igaz, a kétfajta nézőpont ellentétét a bírálat igyekszik tompítani, a megértés retorikája uralja a szemantikai mezőt. József Attila három változatban írta meg kritikáját, az első változatnak még a címe is ez volt: Ének a semmiről, és Kosztolányi verseskönyvét nem „kissé”, hanem teljesen a „nihilizmus fejlődésének filmje”-ként aposztrofálta. A szembenállás mértékét nyilván megemelte a veszélyérzet nagysága, hiszen itt még ez olvasható: „E korban ugyan a szociális törekvések mellett benne lappang a társadalmi üresség érzése is és éppen ezt az érzést igyekeznek magukban sokan a fasizmussal, hitlerizmussal elfojtatni.” (410.)

József Attila tehát a maga marxista álláspontját a nihilista üresség-élmény ellenében adandó-adható jó válasznak tekinti, szemben a lehetséges rossz válaszokkal. De valójában rezignált válasz ez, mert nincs mögötte pozitív tapasztalat, nincs mögötte elhitető erő. Azért fellebbez a jövőhöz, mert annyira kedvezőtlennek éli meg a jelent. A marxista jövőkép megvalósulásának biztosítékaként van szüksége a homo oeconomicus jelentőségének hangsúlyozására, arra, hogy a termelő-teremtő ember szerepét és annak érvényesülését a természeti törvényekhez hasonló módon értelmezze. Paradox módon Kosztolányi átfogó bölcseleti fatalizmusával egy történetfilozófiai-gazdaságelméleti fatalizmust szegez szembe.

Nemcsak Kosztolányi nihilistaként való megítélésének enyhítése miatt hagyhatta el a fasiszta és hitlerista „konkurencia” emlegetését. Hanem mert a maga rezignált válaszát is így érezhette hitelesebbnek.

12. Összegezve az elmondottakat, úgy vélem, nem a „személyes élmény”, a módszertani újítás vagy a klasszicizálódás avatja a Kosztolányi-bírálatot József Attila értekező munkásságának kiemelkedő darabjává, hanem a szempontok gazdagsága és szigorú teleologikus rendbe illesztése. A szerző- és műközpontú értelmezésirányok metszéspontján áll: a szerzői szándékot mint érzékletes hatáseszközök játékát mutatja fel. Az aprólékos szövegvizsgálattól az asszociációs kapcsolatok érzékeny számbavételén át a költői világképek nagyvonalú szembesítéséig ível a bírálat, s az álomszerű modalitás és a gyermeki nézőpont középpontba állításával olyan koncepcionális egységet képes teremteni, amely igen szuggesztív hatású. Holott a feszes egység megteremtése áldozattal is jár; például az Őszi reggeli értelmezése ezért sikeredett hiányosra.

Voltaképpen sem előtte, sem később nem írt József Attila ehhez fogható bírálatot. Kései pályaszakaszában pedig mintha fordított utat járt volna be, mint amit Kosztolányinak javasolt. A „szociális természetű álmodozások”-tól hátrált vissza a gyermeki nézőponthoz, olykor-olykor a nihilizmust is súrolva. De ez már egy másik történet.