KENYERES Zoltán
Értékek
rezignációban
Részlet az Ady Endre című kismonográfiából (Bp., 1998)
Utolsó versei nem forradalomvárásról és nem távlatos jövőről
tanúskodtak, hanem szorongással és félelemmel teltek meg. 1916 után abbahagyta
a politikai publicisztikát, utolsó két évében cikkei csak irodalomról és
művészetről szóltak, a szellemi élet belső körére húzódott vissza bennük, mint
akinek már nincsenek biztató jóslásai. A marxista irodalomszemlélet mindent
elkövetett, hogy átfesse ezt a képet, és Adyból valami olyan jövőtávlatot csiholjon
ki, amelybe szocialista berendezkedést is bele lehet érteni. De ennek az
akaratlagos értelmezésnek az ellenkezője sem lenne igaz. A véres háború és
országomlás láttán, saját erejének fogytán, a halál közelgését megérezve sem
fogadta el „a Mindegy átkát”, nem repült a „Nihilbe”. Minden keserű tapasztalat
és baljós előjel ellenére maradtak eszményei: a nemzet puszta túlélése mellett
bizakodott a költészet fennmaradásában, és bízott a szerelem és szeretet
erejében is. A minden reményt kioltó Semmi partjáról a hit fel-felderengő
lélekállapota is visszahúzta. Nem a tételes vallás, nem is a templomi áhítat,
hanem a minden lehetséges elgondoláson túl lévő irráció, az a
megmagyarázhatatlan valami, amit még 1908-ban így definiált: „Ő: a Muszáj, a
Lesz, az Ámen” (Isten, a vigasztalan),
és ami nem is mindig és nem állandóan, csak kivételes pillanatokban, néha-néha
töltötte el lelkét. Ebben a konstellációban eltűnt előle a diadalmas Holnap,
amely oly magabiztosan szólította fel valamikor a vitorlák felvonására, s végképp
elfordult a jelentől, a mától, melyben „a Pokol muzsikál” (Menekülés az Úrhoz). A Holnap költőjéből a Tegnap költője lett
belőle.
Már
A három idősíknak esztétikai összefüggései is vannak. Ha az
esztétikumot a befogadás folyamatához kötjük, akkor minden művészi alkotás,
éppen mint művészi alkotás, a befogadás jelen idejében történik meg. Ezen a
hatásbeli jelen időn kívül a jelen, múlt és jövő csak mint nyelvtani időalakzat
vagy ábrázolt, megjelenített idősík nyerhet létezést egy irodalmi műben. A
befogadás örökös jelen idejétől ilyenképpen el lehet különíteni az egyes
műfajok megjelenítési alapidejét. Ez az epikában a múlt, a lírában pedig a
jelen. Az epikában a narráció logikájából következően a jelen idejű nyelvtani
formában elbeszélt esemény is valami múltbelinek a felidézése (kivéve, ha
magára a narrációra történik reflexió), a lírában pedig az önmagába merülő
szubjektivitás mindig csak a jelenben történhet meg, s a múltidézés óhatatlan
narratív mozzanatokat csempész bele. Mivel az érzelmi és tudati állapotok
önmegfigyelésen keresztül történő kifejezése, a reflexív kifejezés már bizonyos
elmozdulás a narráció felé, ezért nagyon ritka a minden epikai mozzanat
nélküli, vegytiszta líra. Narráció nélkül való azonban a zene: ezért a lírai
kifejezés hatásfokozásában jelentős (a verses epikánál jelentősebb,
szubsztanciálisabb) szerepet tölt be a vers poétikai-zenei szerkezete.
Ady verseinek a lírai hatást támogató poétikai-zenei
szerkezete nem változott nagyobb mértékben az Új versek óta, mint ahogy
szóválasztása és mondatalkotása sem ment át nagyobb átalakuláson. Ami
változott, az a képstruktúrában és a tematikusan megragadható értékdimenziókban
történt. Ady költészetében a késő romantika konvencionális szókincsétől elütő
szavak megváltoztatták a versek indulati jellegét, s erőteljesebb, keményebb,
még azt is mondhatnánk, „férfiasabb” intonáció vette kezdetét a Még egyszer után. A vívódó
bizonytalanságok, a fájdalmas kétségek egy felfokozott indulati szinten
képződtek újra, mint láttuk, sok mindent megőrizve a romantikus költőszerepek
tartalmából. Elmaradt a népies dalimitáció behízelgő, fülbemászó muzsikája, de
távoli dallamemlék gyanánt megmaradt a versalkotásnak az a technikája, hogy a
lekottázható verstani eszközök poétikai rétege alatt felszűrődik egy hallható,
de meg nem határozható versbeli zene. Mint ahogy a zeneirodalom nem képes
lejegyezni az agogikai ritmust, a versben is előfordulhatnak olyan zenei
elemek, melyeket a verstan egyezményes jelölésével nem lehet megragadni.
Az Ady-vers legjellemzőbb tulajdonságai közé tartozott ez a
különös – líraiságot fokozó – zenei szerkezet, mely vonzza, fogva tartja és
magával sodorja olvasóját, mélyebb érzelmi benyomást keltve a rím- és
ritmusrendszer elemeivel fölkeltett vershatásnál. Elsőnek Horváth János figyelte meg az
Ady-vers hangzásvilágának ezt a kettős természetét, a leírható ritmus
dallamossága mögött felhangzó zeneiséget, mely nem részletekben, hanem
összbenyomásként érvényesül[2]. Később Sík Sándor
vizsgálta részletesebben ezt a jelenséget. Makai Emilt idézte: „A rím, a ritmus csenghet bármi
szépen, / Valami nincs a költeményben, érzem.” S hozzátette: „Ez a valami az a
titokzatos belső zene, amelyet megfogni, lemérni alig lehet, de amelynek hiánya
oly sivárrá teszi a legaggályosabb metrikával írt verset is (…) Ennek a zenei
verselésnek Arany óta nincs nagyobb művésze nálunk Adynál”[3].
Ami a két utolsó kötetben megváltozott, az e csaknem
teljesen változatlan versjelleg hátán megjelenő motívumok, szóhasználati
jellegzetességek tartalmi, szemléleti síkján bekövetkezett elmozdulásokhoz
kapcsolódott. A társadalom és a politikai élet jelene, amit a nagyváradi
évektől kezdve publicisztikában és versben egyaránt hevesen elutasított,
1914-re múlttá vált, és a háború még rosszabb jelenével szemben szinte
idealitásnak tetszett:
Átkozódtunk, pedig a táltosok
Gyönyörű kora volt
S Leibniz világa:
Legjobb és leglehetőbb.
(Kár a Voltért)
Meghalt az ember kicsi drámáival,
Mámoraival, kedves bűneivel.
Meghalt a furcsa Tegnap
S elküldte ezt a szörnyü Mát.
(Szent Liber atyám)
A „szörnyü Mából” kitekintve a „tegnaphoz” való ragaszkodás
a költői-emberi magatartás erkölcsi parancsolatává emelkedett az idősíkok
szimbolizáló, jelképező értelmében:
Mert nem tehetnénk
úgyse jobbat,
Mint a Tegnapba élni belé
S átkozni silány emberségünk,
Kit éltettünk és mégse jobbad
.............................
Embernek lenni szégyen és csúf.
De mégis a régi Hit éget:
Marad Ember, a Régit vallva
S szavát egy Isten tán meghallja.
(Tegnapba élni belé)
Óh, tegnapi bizakodásaink,
Óh, tegnapi Tegnap igéje:
Noli tangere.
(Tegnapi Tegnap siratása)
Schweitzer Pál,
aki legalaposabban vizsgálta a háborús évek Ady-verseinek szimbolikus
motívumcsoportjait, arról írt, hogy noha először a Mag hó alatt című, 1914
októberében megjelent versben szerepelt nagy kezdőbetűvel a Tegnap, a jelképes
értelmű motívum – mint annyi más Ady-motívum – nem versben, hanem prózai
írásban tűnt fel. Még a háború kitörése előtt, a Levelek Madame Prétérite-höz című ötrészes
önvallomás-sorozatának 1913-ban keletkezett első részében írta: „Voltam
garabonciása Tegnapoknak s Holnapoknak, kiknek története összefutott, kik
elvették a Jelent, hogy én most kívül repessek az Időn (…)”[4] A „Holnap” itt még pozitív tartalmú volt, s mellette vele
egyenértékű pozitív tartalommal töltődött fel a „Tegnap” által jelölt
jelentéstartomány. A háborús versekben az történt, hogy megnőtt a „Tegnap”
értéke, és elbizonytalanodott és egyre ritkábbá vált a „Holnapé”. A háború
apokalipszisében a „Tegnap” lett a társadalmi értékek hordozója, és a jelen
csak a Csinszka-versekben nyert pozitív tartalmat:
Csak nekünk van még hajónk,
Árbocán a zászlós Jelennel.
(A Jelen hajóján)
Te vagy ma mámnak legjobb kedve
És olyan gazdag ez a ma,
(Akkor sincsen vége)
1914 januárjában még így írt: „S mert ránk-szabadult minden
vétek, / Azért lesz itt újból is élet” (Az
ütések alatt). Később a jövő, ha néha, nagy ritkán mégis derültebb
színezettel jelent meg, akkor is – önbiztató költői halhatatlanságának
tematizálása mellett (Ifjú szívekben élek) – egy-két kivételtől eltekintve csak két tartalmi övezethez
tartozott. Feltűnt a szerelem-szeretet értékdimenzióban, a Csinszka-versekben:
„Be megszerettem érted a Jövőt” (Minden
nagy megújhodottságom). Vagy a Jézus-szimbólumhoz forduló versek asszociácós
körében szólalt meg: „Hozsánna, bízó Tegnapunk / S hozsánna neked, szent árú
Holnap” (Hozsánna bízó síróknak). Mint tárgyatlan, megnevezés nélküli jövő vetült a rossz
jelen elé, s az üdvözlésbe foglalt vágyakozás nem a „lesz” bizonyosságával,
hanem a „talán” és „lehet” bizonytalanságával hangzott fel.
A jelen, múlt, jövő jelképező értelmű viszonylatai Ady
gondolkodásának alapjellegébe nyújtanak bepillantást. Verseiben a jelen, a Ma
kezdettől elutasított minőségekkel volt tele, s az eszményeket a Holnap felé
induló hajó zászlajára írta fel. Ez a hajó most eltűnt a láthatárról, s
helyette megjelent a Tegnap, mely ugyanúgy nem naptárszerű időszakaszt fejezett
ki, mint a Holnap, hanem kvalitást. A Tegnap azonban nem az emlékezés
folyamatszerű aktusában idéződött föl a versekben, hanem olyan értékteremtő
aktusként, mint korábban a Holnap. Az eltűnt idő mint a fundamentális értékek
gyűjtőmedencéje kezdett szerepelni: azoknak az értékeknek a
gyűjtőmedencéjeként, melyeket történelem fölöttivé lehet tenni, át lehet emelni
az idő fölé. Tulajdonképpen a szertefoszlott Holnap helyett működött ez az
újonnan elképzelt Tegnap. Nem minden került bele, csak az, amivel ki lehetett
kerülni a Mát, a gyehennát, a poklot. Az idősíkoknak ez a jelképező értelmezése
– mint Ady költészetében annyi minden – feltűnt az előző századvég és a
romantika idején. Fichte a jelent átmenetnek tekintette
a jövő idealitása felé, s onnan visszatekintve a tökéletes bűnösség korának
nevezte. Fichte metafizikus volt. Hegel, aki szakítani próbált a metafizikával, azt hirdette –
éppen Fichtével vitatkozva –, hogy a gondolkodó nem mehet túl a jelen világán,
az észt csak a „jelen keresztjében” lehet megismerni.[5] Ady gondolkodástípusa Fichtééhez állt közelebb: értékeket
ekkor, utolsó éveiben már csak a jelennel, a tökéletes bűnösség korával
szemben, az idő és a történelem fölött volt képes elképzelni.
Nemcsak a versek időmotívumainak metaforikus tartalma
változott meg az utolsó korszakban, hanem a térszemléleti motívumok is
visszájukra fordultak. Ahogy a jelennek, a mának mint értékjelentésnek az
összezsugorodása vagy teljes kiiktatódása az időn kívüliség képzetével járt
együtt (ez megfogalmazódott már a Levelek
Madame Prétérite-höz első részében), úgy
került előtérbe a kívüllét és különlét átértelmezése is. A különlét régi motívuma
volt Ady verseinek. A meg nem értett nagy ember jeges magánya vagy a
kitaszított, megalázott művész, az újat teremtő költő egyedül maradása a
kibontakozás köteteiben is a líraalkotó témák közé tartozott. Néha pózolóan
panaszolták a versek az elszigetelődést, de legtöbbször nemes fejtartással,
büszkén vállalták, mint ami hozzátartozik a teremtő élethez. A kiválás,
eltávozás, a megszokott és természetes élettől való elkülönülés szinte állandó
rétege volt a verstartalomnak, ahogy Az
Illés szekerén kötetben olvasható:
Nekem tavasz nem zsendül:
Elmentem gyökerestül.
(A tavaszi viharban)
De mellette ott volt ellentétképpen a másik szólam, a
megértés- és szeretetvágy hangja, a hazaérkezés és közösségvállalás új és új
bejelentése. A középső korszakban az izoláció–unió dimenziójából felül is
kerekedett az unió, az egyesülés és odatartozás, a feloldódás és felolvadás
iránti vágyakozás. Nem tűnt el a különlét indulati és tartalmi rétege, de
erősebb, esztétikailag drámaibb, mélyebb lett az ilyenfajta megszólalás:
Óh, gyönyörű örökség,
Változó, ős, szent község,
Urbs, te feledtető,
Az én-élet poklából
Lelkem-testem kilábol,
Te szent, védő tető.
Ím, magam idehoztam,
Védj és boríts be
mostan,
Te szép, te bölcs, örök.
(Nyárdélutáni Hold Rómában)
A versben felidézett római utcakép jelen idejű térbeli
valósága – jellemzően – már 1911-ben is a távoli múltba vezette az
eszménykereső asszociációt. A különlét feloldódása csak a kulturális örökség
virtualitásában vált elképzelhetővé.
A háborús versekben megváltozott az értékirány fő hangsúlya.
A különlét vált a versekben értékesebbé és igazabbá. Egyszersmind más természetű
lett az elkülönülés. Nem a meg nem értett vagy éppen űzött és üldözött szellemi
ember felsőbbsége nyert benne kifejezést, nem a jövő, a költői öröklét által
majd beigazolódó igazsága és értékessége szólalt meg benne. Ellenkezőleg: most
nem őt nem értette a világ, hanem ő nem értette többé a világot. A jelen
értelmezhetetlenné vált számára. Az elkülönülés nem az értelmetlen világtól
való elfordulással volt azonos. Hévizi Ottó,
aki az újabb Ady-szakirodalom egyik legjobb tanulmányát írta a kései versekről,
joggal hívta fel a figyelmet arra, hogy Adynál „az értelmetlenségnek nincsen
»világa« és nincsen attól »elfordulás« sem”[6]. Ady a világháború által előállott konkrét helyzetet
tartotta mindenestül elutasítandónak, nagyon következetesen, hiszen elsőnek
hívta fel a figyelmet arra még a balkáni háborúk idején, hogy a háború
történelmileg csak rossz lehet. Olyan rossz, amely még jövőbe vetíthető
tanulságokkal sem jár, olyan rossz, amelynek nincs revelatív tartalma, amelyből
nem születik semmiféle jövő. Jövő csak a „Ma” felszámolásából és a „Tegnap”
értékeinek reaktiválásából jöhet létre. A belülről fakadó erkölcsi parancs
azokkal szemben kényszerítette elkülönülésre, akik – akár csak részben is –
mentegették a háború konstellációjával azonos értelmű „Mát”, vagy úgy vélték,
hogy az áhított „Holnap” ennek méhében fogan meg.
Az elkülönülésnek két fázisa követte egymást a versekben.
Mindkettő kapcsolatban volt a háborúval, de eltértek egymástól az általánosítás
körét illetően. Az első fázisban Ady attól a háborús eufóriától jelentette be
különállását, mely a háború elején még egész tömegeket ragadott magával, és
amely tévhitek és könnyű remények balgaságával áltatta az embereket. Ennek a
fázisnak alapverse a már említett Mégsem,
mégsem, mégsem:
Fölgyujtogattam minden hevülésem
S hideg szemmel is megvizsgáltam magam:
Hitem, harcaim, bús kétkedéseim.
Jaj, hogy nem szabad mégsem, mégsem, mégsem
Beléd oldódnom, szent, gyötrött Sokaság.
Mit jelentett a „Sokaság” ebben az összefüggésben? Erről
szólt Adynak az a publicisztikai írása, melyet a Nyugatnak ugyanaz az 1914.
november 1-jei száma adott közre, melyben a vers is megjelent. Ismeretes, hogy
a háború elején a szociáldemokrata pártok szerte Európában kardcsörtetésbe
kezdtek, és hozzájárultak a háborús pszichózis fokozásához. Ezért írta Ady mély
gúnnyal, hogy „a szocializmus – tudjuk – jó gyermeknek bizonyult, engedelmesnek
és tanulékonynak, talán a háborúhoz sem értenők nála nélkül úgy, ahogy értünk.
(…) A szocializmus segítette az új tömegeket formáló háborút (…)”. Ettől az
áldozatul esett, manipulált tömegtől, ettől a „Sokaságtól” és ennek eszméitől
és lelkes bizakodásától kellett a költőnek egy magasabb étosz nevében távol
tartania magát.
1915 elején még meg tudta fogalmazni a magasabb étoszt,
mellyel magára maradt, de mellyel vállalta, tudatosan vállalta az elkülönülést.
„Nem vagyok büszke arra, hogy magyar vagyok – írta Ady abból az alkalomból,
hogy Octavian Goga egyre féktelenebb
nacionalista uszításba kezdett –, de büszke vagyok, hogy ilyen tébolyító
helyzetekben is megsegít a magam letagadhatatlan magyar magyarsága. Terhelten
és átkozottan e levethetetlen magyarságtól, azt üzenem Gogának Bukarestbe, hogy
nekem jobb dolgom van. Egy nemzet, aki súlyos, shakespeare-i helyzetben
legjobbjai valakijének megengedi, hogy embert lásson az emberben, s terhelt,
teli magyarságával a legszigorúbb napokban is hisz a legfölségesebb
internacionalizmusban, nem lehetetlen jövőjű nemzet. Amelyik nemzet ma
internacionalista fényűzéseket engedhet meg magának, nyert ügyű. Igazán nem jó
magyar poétának lenni, de higgye el nekem domnul Goga, hogy lelkiismeretet nem
cserélnék vele” (Levél helyett Gogának). 1915 januárjában jelent meg e megrendítő vallomás,
egyedülálló az akkori európai irodalomban. De ez volt az utolsó pillanat,
amikor még társadalmi-politikai alapú eszmét tudott megnevezni és
szembeállítani a háború korával. 1915 őszén már nem látott többé lehetőséget a
jobbulásra az idő és a történelem síkján. Elkezdődött az elkülönülés még
komorabb, még fájdalmasabb, még katartikusabb második fázisa.
Ennek volt hírnöke az 1915 szeptemberének végén megjelent Koldus hívésnek átka. A koldusmotívum korábban is előfordult Ady verseiben, a Vér és arany kötetben szereplő Beszélgetés egy szekfűvel ismert, sokat idézett
sorai így hangzottak: „Míg nem jöttem, koldusok voltak, / Még sírni sem
sírhattak szépen”. A koldus az a nincstelen, aki nincstelenségét csak mások
adományai által tudja megszüntetni. Vágyik arra, amije nincs, s ahogy a bibliai
lelki szegény a lelki gazdagságra vágyakozik, a koldus hívőt a hit utáni vágy
tölti el. A korai versben a koldusság a múlthoz tartozott, s büszke, romantikus
gesztussal a költői eljövetel számolta fel. Az 1915-ös vers szerint viszont a
jövőt fogja áthatni a koldusság: a háború után majd új oltárok fénye lobban, a
világtól, a történelemtől új hiteket koldulnak maguknak tömegek, perspektívát,
távlatot, aminek fényében el lehet felejteni „Gondolat, Szépség csúnya
vesztét”. A „koldus hívésnek” éppen az lesz az átka, hogy feledtetve a múltat –
a vers jelenét – újabb pusztuláshoz vezet, ami után aztán újra kezdődhet a
hitek keresése. A korai versben a szerepvállaló költő volt az, aki megszüntette
a koldusságot, most éppen ellenkezőleg, nem is ígérte, hogy maga után vonja a
tömeget. Egyetlen lehetőségének és szerepének a teljes elkülönülést látta: erkölcsi
kötelessége lesz, hogy mint Midász az igazságot, most a történtekért való
szégyent vegye magára, s evvel kívül rekessze magát a felejtést találó
többségen.
A szakirodalom hosszú ideig nem figyelt fel erre a versre,
elsőnek Király István
említette többször is, hangsúlyozottan monográfiájában, noha külön ő sem
elemezte. A háborús abszurditásélmény kontextusában utalt rá. Thomas Mann
t idézte, aki „Riesenexplosion der Unvernunft”-nak, az
ésszerűtlenség óriás robbanásának nevezte a háborút. Ady azonban még
kiterjedtebbnek, még mélyebbnek érezte a háború szellemromboló hatását, és
nemcsak a gondolatot, hanem a szépséget is felvette a veszteség listájára.
Király mindezt úgy interpretálta, hogy „nemcsak a vallás, hanem az evilágiság
hagyományos humanista-felvilágosult világképe is válságba jutott. Kérdőjellé
vált az ember önmaga számára, megkérdőjeleződött az egész emberi létezés”[7] . Szerinte a Koldus
hívésnek átka azoknak a verseknek a
csoportjába tartozott, amelyek ezt a már általános „ontológiai válságot”
fejezték ki, s melyeknek középpontjába ő az E
nagy tivornyán t állította. Király a távlat rokon fogalmaként értelmezte
Ady hit-fogalmát. Arról írt, hogy a „nem gondolkodó, irracionális hitekkel
szemben gondolkodó, racionális hit volt mindig az övé”. Az ebben az értelemben
felfogott hit emelte aztán ki a monográfia gondolatmenete szerint Adyt a
partikuláris én világából, a mából, és „a nembeli ember létezési tervével a
történelemmel, a tegnapokból a holnapok felé áradó idővel kötötte össze”.
Király monográfiája után a szakirodalom éppen ezek iránt a
kérdések iránt kezdett fokozottan érdeklődni, s előtérbe kerültek a középső és
a kései korszak verseinek elvontabb, filozófiai összefüggései. A lukácsi
marxista társadalomontológia alapján nem lehetett ezeket a kérdéseket másképpen
sem felvetni, sem megoldani, mint Király tette. A másféle kérdésfelvetéshez
másféle elméleti alapokra volt szükség. Hévizi Ottó az 1980-as években az idős Lukács
marxizmusától a fiatal Lukács szellemtörténeti
fogantatású iróniafogalmához fordult vissza, hogy a középső korszak verseinek
megváltozott jellegét leírja[8]. Olyan kategóriát hívott segítségül Ady értelmezésére,
melyet Lukács éppen az első
világháború hatása alatt, Ady kortársaként dolgozott ki magának. 1914–15 telén
a Regényelméletet írva felújította a
korai romantikusok irónia-felfogását, de át is alakította azt, megszívlelve
Hegel és Kierkegaard bíráló, sőt elutasító
szavait, melyekkel Friedrich Schlegelt, Novalist és Solgert e tekintetben illették.
Lukács megpróbálta felhasználni az irónia régtől ismert és
elterjedt stilisztikai jelentését, és annak kettősséget feltételező jellegéből kiindulva
rugaszkodott el a filozófiai tartalmak felé. Az irónia mint stílusfordulat a
gúny egyik fajtáját, a tudatlanság tettetését, az ignorancia szimulálását
jelenti, olyan beszédmódot, amikor a kijelentéstevő az ellenkezőjét mondja
annak, amit gondol. Ilyen stílusfordulat a világ szinte minden írójánál
előfordul, és természetesen Ady verseiben is lehet példákat találni rá. Lukács
a stilisztikai értelemben vett iróniából a kettősséget tartotta meg, de a
kategóriát kiemelte a nyelvészeti stilisztikából, és áthelyezte oda, ahová a
korai romantikusok is tették, az ember egész lényét átható magatartások
területére. „A költő iróniája – írta – az isten nélküli korok negatív
misztikája: docta ignorantia az értelemmel szemben; a démonok jótékony és
gonosz működésének felmutatása; lemondás arról, hogy e működés tényénél többet
is meg tudjunk érteni, és mély, csak a megformálás útján kifejezhető
bizonyosság, hogy ebben a tudni akarásban és tudásra való képtelenségben
csakugyan megtalálták, megpillantották és megragadták a legvégső dolgot, az
igazi szubsztanciát, a jelenvaló, nem létező istent.”[9]
Ennek az iróniafogalomnak a segítségével valóban mélyebben
meg lehetett ragadni a versek belső változásait, mint avval a tematikus,
historizáló megközelítéssel, mely a versjelleg módosulásait csak a háborút
közvetlenül megelőző évek politikai válságjelenségeivel, illetve azok hatásával
kötötte össze. S annál is, amely – mint Király könyve – az idős Lukács
nembeliség-kategóriájának evilági perspektívájából nézett a versekre. Érezni
kell azonban, hogy Ady mégsem volt ironikus költő: nemcsak a Lukács előtti és az őutána
következő iróniafelfogások szerint nem volt az, hanem abban a különös
értelemben sem, ahogy a Regényelmélet
alkalmazta a kategóriát. Kétségtelen, hogy az Ady-versekre oly gyakran jellemző
paradoxialitás, ellentétezés, az egymás mellett mondott igen és nem, a
valaminek szinte egyszerre való állítása és tagadása a kifejezés
megválasztásának szintjén hasonlít arra, amit Lukács állított az iróniáról, de
lényegét tekintve mégsem volt azonos vele. A kor az ő számára nem volt Isten
nélkül való, az emberi világ, a társadalom síkján megtörténteket pedig
csakugyan értelmezhetetlennek tartotta. Adyt csak akkor lehetne ironikusnak
nevezni, ha eltekintve Lukács kategóriaelemzésének lényegétől, azonosítanánk az
iróniát a paradoxonnal. Ha Ady esetében mindazt, ami kétség és bizonytalanság
formájában jelent meg a versekben és mindazt, amit Király az ezeken a
kétségeken romantikus gesztussal felülkerekedni akaró „mégis-morál” körébe
utalt, átkeresztelnénk iróniának.
Lukács, aki jól ismerte Kierkegaard véleményét az
iróniáról, tudta, hogy az irónia azért szembesül az értelemmel, mert végső
soron mindig a metafizikai tartományok és a hitbeliség partján fordul vissza.
Az ironikus nem lehet metafizikus, a metafizikus pedig nem lehet ironikus. Ez
két egymással határozottan szembenálló magatartás: Lukács azonban – és éppen ez
volt újdonság a felfogásában – a metafizikus tartalmak elfogadása és
elutasítása között a bizonytalanság széles sávját is az iróniának adományozta.
Sőt a „költői szubjektum belső meghasadását” tartotta az irónia alapjának.
Hévizi Ottó
ezt a nézetet osztva egy későbbi tanulmányában a kései Ady-versek
hit-tartalmairól írva újból visszatért a lukácsi iróniafogalomhoz[10]. Finom elemzéssel különbséget tett hit és hivőség között,
mondván az előbbi szilárd, zavartalan és bizonyos, az utóbbi pedig kétellyel
terhelt és kétséges, s mint ilyet az irónia alapozza meg Adynál. A példának
hozott sorok a még 1910-ben írott híres versből („Hiszek hitetlenül Istenben, / Mert hinni akarok”) azonban nem az
ironikus magatartás sorai. Eltekintve attól, hogy a hitakarat megvallása
teológiai szempontból már a hit körébe tartozik, az akarat nem kételyszerű
minőség, hanem abszolút. Az akaratot nem lehet kétségbe vonni, csak a
kijelentéstevő fejezheti ki kétségét saját akarásának szilárdságát illetően, de
erről itt nem volt szó. A kívánság megmagyarázhatatlansága, melynek reflexív
kifejezésével az 1910-es vers befejeződött („Isten,
Krisztus, Erény és sorban / Minden, mit áhítok / S miért áhítok? – ez magamnál
is, / Óh, jaj, nagyobb titok”), nem bizonytalanabbá tette az akarást, hanem még
inkább megerősítette (Hiszek hitetlenül
Istenben).
Az 1910-es évek elején kinyilvánított hitakarat végig
megmaradt Ady verseiben, megmaradt a háborús években is, de megváltozott annak
a köre, amire irányult. Király szerint Ady minden megőrződött hitbeli
intenciója a társadalom és a történelem síkjára vonatkozott, társadalmi
tartalmú perspektívát jelzett, Hévizi Ottó
pedig ellenkezőleg, minden hitbizonytalanságot, hitmegrendülést,
hitvisszavonást úgy értelmezett, mint ami a kétségeknek azon metafizikával
szemközti parti sávján helyezkedik el, amit a fiatal Lukács iróniának nevezett.
Valójában azonban Ady versnyelvén a hit egyszerre több mindent jelentett,
jelképesen magában foglalta az emberi, történelmi, társadalmi jobbulás
reményét, bizakodását abban, hogy derültebb égboltú lesz a történelem
dimenziójában elképzelt Holnap, és jelentette az istenhitet, jelentette annak
hitét, hogy léteznek minőségek az idő és a történelem fölött, melyek áthatják
az ember lelkét. Kis Pintér Imre,
aki máshonnan közelítette meg az Ady-oeuvre-t, azt írta, hogy az utolsó
korszakban is fölhangzott „legfontosabb szava – a hit –, de már nem a pozitív
jövőkép állt mögötte fedezetül, hanem egy, a lehetetlennek is nekifeszülő heroikus
tartás, a negativitásból – hogy hit nélkül nem lehet élni – fakadó kategorikus
imperatívusz (…)[11]” Az ironikusnál nincs támpontja a hitnek, magatartásának
lényegét alkotja az a fajta jelenben maradás, amelyet már csak tiszta negatívum
tölt meg. Ady nem volt képes a tiszta negatívumban maradni, át kellett hogy
törje magát a hithez: de a hittartalomból az utolsó években kivetett mindent,
ami a társadalom életteréhez, a történelmi időhöz kapcsolódott volna, csak azt
tartotta meg benne, ami idő feletti lehetett, ami metafizikus volt, vagy azzá
lehetett költőileg tenni. Talán éppen ezért nem érzi őt a mai, alapvetően
ironikus – az ő koránál még keserűbb, még kilátástalanabbnak mutatkozó korszak
– a maga költőjének.
A hittartalom változása abban nyilvánult meg a kései
versekben, hogy egyre élesebben elkülönült bennük egymástól a megnyilatkozó
hitbeliség két nagy vonatkozási rétege: egyre bizonytalanabbnak látta, hogy
jobbra fordulhatnak még a történelmi időben létező minőségek, 1915 után pedig
úgyszólván megszűnt az ezek jó irányú változásába vetett bizakodása. Sőt, a Koldus hívésnek átka arról szólt, hogy
erkölcsi kötelezettségét átérezve nem vállalhat majd közösséget azokkal, akik a
történtek után is bizalommal lesznek még a társadalmi megoldások iránt. Egy
olyasfajta jövőbeli magatartással szemben, amely azt mondja majd, hogy
örüljünk, hogy életben maradtunk, borítsunk fátylat a múltra, nyissunk új
lapot, higgyünk új eszmékben – egy ilyen felszínesen derűs magatartással szemben
ő a szégyenben való lét elfogadását és magatartássá emelését tekintette egyedül
etikusnak. Évtizedekkel később, a második világháború kataklizmája után Adorno
jutott el korántsem azonos, de hasonló megfontolásra. A lukácsi
társadalomontológia fogalmaival azért is nem lehetett megragadni a kései
Ady-versek mélyebb vonatkozási rétegeit, mert alapjukat éppen annak a
társadalomontológiai távlatosságnak a teljes kritikája és visszavonása képezte,
amelyre ez a fajta ontológia épült.
De a korai Lukács iróniafogalma sem ad
kielégítő támpontot e versek értelmezéséhez, mivel a szégyenben való lét egy
meghatározott irányban mégiscsak nyitott. Szükségképpen az. Az irónia az
ironikus tudata számára létező összes horizontok teljes tagadásával jár. Éppen
annak belátása, hogy az összes horizont elvesztette távlatot adó értékét, és ő
ennek tudatában, a bezárult horizontokon belül maradt. Nincs honnan kritikát
mondania, többé nincs koturnus a lábán, amely felmagasítja, nincs magasabb
pont, ahonnan széttekinthet. Rázárultak a horizontok. Lukács avval tompította a
még sötétebb, még keserűbb 19. századi irónia-felfogást, hogy azért maga a
művészi formálás a tökéletes bűnösség kora fölé emelheti az ironikust.
Elképzelése mögött a Dosztojevszkij-regények forma-szubsztancialitása húzódott meg.
A szégyenben való lét azonban nem ironikus természetű, mert
akkor maga a szégyen is tagadás alá kerülne. Ez nem volna lehetséges, mert
nincsen kétséges szégyen: a szégyen abszolút. A szégyen feltétele pedig nemcsak
a szégyen tárgya, ami miatt a szubjektum szégyelli magát, hanem annak az ő
számára való létezése, aminek a nevében a szégyen megtelepszik. A szégyen
lényege, hogy tételez valamit azon túl, ami szégyenre kényszerít; a
szégyenkezés mindig valami megtagadott, mellőzött, meg nem valósított érték
nevében történik. A nem affektus, hanem kognitiv-szituacionális emóció
értelemben vett szégyen (a lelkifurdalás és a bűntudat rokonaként) éppen ebben
tér el az iróniától. Az irónia olyan abszolút tagadás, ahol már nincs minek a
nevében tagadni. A szégyen is tagadás, de mindig átsejlik rajta a mellőzött és
megtagadott pozitívum. A szégyen valami miatt, egyszersmind valamivel szemben
üli meg a lelket: és amivel szemben, azt értékként fogadja el. Ebből a
szempontból nincsen különbség a között a szégyen között, amikor a szubjektum
saját elkövetett cselekedetét szégyelli, és aközött, amikor mások cselekedetei
miatt szégyelli magát. Ady magára vett és a jövőre is kiterjesztett szégyenén
ugyancsak áttűnt egy értéktartomány a szégyentárggyal, a háborúval és majd az
„új oltárok” fényében bekövetkező könnyű feledéssel szemben.
A szégyen tételesen, megnevezett formában is keretezte ezt a
korszakot, az 1915 őszi Koldus hívésnek
átkában fogalmazódott meg először („Egész magyar- és ember-voltom / Lángja, égése lesz a szégyen”), és
még a legutolsó versek egyikében, 1918 októberében is újra megerősítést kapott:
Adj’ Isten, holtak, mi még más mezőkön
Taposunk rongyos, vén, piros csizmánkkal,
Vérben pirulni egy véres világgal.
(Két kuruc
beszélget
A pirulásra kényszerítő világgal szembeni pozitív
értéktartomány azonban nemcsak szemben állt a bűnösség korával és a bűnösség
valószínűsíthető folytatódásával, hanem „túl” volt rajta, transzcendens volt
hozzá képest. Nem az időhöz és a történelemhez tartozott a kései versek
értelmében, hanem metafizikusan felfogható minőségek alakját öltötte. A
szégyent a történelem és társadalom egész körével azonosított háború és a
feltételezett jövő, a feledés váltotta ki, az evvel szemben álló értéktartomány
(Isten, szerelem, nemzet, Élet, költészet) pedig átemelődött a metafizika
területére, transzcendálódott az itt és most egész történelmi világához képest.
A kései versek visszavonták a hitet, reményt, bizakodást mindabban, ami az
időhöz, a társadalomhoz és a történelemhez tartozik, de megtartották mindavval
kapcsolatban, amit az idő fölött lehet elgondolni.
Milyen lírai magatartásformát vehetett magára ez a tagadás
és igenlés, ez a visszavonás és megőrzés és az őrzött értékeknek ez az
időtlenítése, transzcendálása a lírai kifejezésnek azon „lélekbeszéd” szintjén,
melyen Ady költészete játszódott, s melynek távolabbi bölcseleti analógiájaként
– legalábbis hozzávetőlegesen – Brentano pszichologizmusát
lehet megnevezni? A korabeli Kosztolányi Mach szenzualizmusához
hasonló lírafelfogása alkalmat adott mindezeknek a kérdéseknek a háttérben
tartására, Babitsot a tudatlírával való kísérletezés szembesülésre kötelezte,
de ő éppen a tudatlíra szintjén választhatott a magatartások között. Ady
számára a „lélekbeszéd” nem adott választást, előtte egyetlen líraalkotásra is
képes magatartás maradt nyitva: a rezignáció. A tagadott minőségekkel,
életsíkokkal szemben a vallott értékek transzcendálása, túlemelése a rossz
valóságon a lélekbezárást kellett hogy jelentse. Ahogy Kierkegaard írt a Rezignáció
Lovagjáról, aki beleszeretett a szép hercegnőbe, aztán lemondott róla, elment,
elbujdosott, csak hogy a lelkében megőrizhesse olyannak, ahogy megismerte,
vagyis lelkében a romboló idő fölé emelhesse alakját.
A rezignáció vállalt magatartása járta át Ady kései verseit,
s a megőrzés céljából történő lemondás kelti a versekből áradó különös
hangulatot, fájdalmas érzelmi tónust. A szégyenben való lét tehát
kettéválasztotta a versekben a korábbi Minden csoportjait, elkülönítette bennük
az időhöz kapcsolódót és az idő fölé emelhetőt, de ez utóbbit is csak a
rezignáció magatartásával formálhatta lírai tartalommá. A rezignáció mint
lírateremtő magatartás magába olvasztotta és egybefoglalta a megnyilatkozások
szerepszerű jellegét, az utolsó két év verseiből ennek következtében eltűnt a
versszubjektumnak az a sokfélesége, mely korábban jellemezte ezt a költészetet.
Az intenzitás azonban kárpótlást nyújtott az extenzitás csökkenéséért, a kései
líra egész indulati ereje belesűrűsödött a rezignáció tónusába, Adyból ha nem
is a Rezignáció Lovagja, de a Rezignáció Költője lett.
A rezignációban őrzött, szubjektumfenntartó értékek közé
tartozott az istenhit. Schweitzer Pál
figyelte meg, hogy a háborús versekben megváltozott az istenképzet jellege,
egyneműbb lett a korábbiaknál, „a költő sem viaskodik vele, mint hajdan. A
versolvasó inkább az azonosulás tanúja lehet. Legföljebb isten fogalmának
elvontsága növekedett meg a múlthoz képest, ami megkönnyíti a költő
azonosulását vele. A fogalmat abban a jelen fölé emelkedő, annak
ellentmondásait a végtelen Időbe oldó s ezáltal a harmónia lehetőségét legalább
perspektivikusan megteremtő alakban lehet leginkább megragadni, ahogy A gyávaság istenessége és A régi Isten állítja elénk.”[12] Ez az 1915–16-os versekre hivatkozó megállapítás fokozottan
érvényes az utolsó két év verseire, amikor a hit már elveszítette a háború első
éveiben még meglévő társadalmi, történeti vonatkozásait:
Nincs már semmi hinnivaló
Higyjünk hát a van-vagy-nincs Úrnak.
(Menekülés az Úrhoz)
A hit itt már nem szimbolizált semmit az istenhiten túl,
Isten mint a hit egyetlen lehetősége kapott jelentést a versben. Ismét csak
paradox kifejezési formában? A vers hatásáról Rónay György, aki szép
tanulmányt szentelt az „istenkereső Adynak”, azt írta, hogy őt éppen a szíve
mélyéről valósággá tépett Istennek a konkrétsága ragadta meg, „az a hiten-túli
hit, az a félelmetes senki földje, ahová csak a legnagyobb istenvándorok
tévedtek vagy merészkedtek el. Egy Pascal, egy Ady…”[13]
Az utolsó versek között újra feltoluló istenes versek azt
sugalmazták, hogy a világ önkörében már nem változtatható meg, nem hozható
helyre, ami megromlott, azon csak a csoda, a megváltás, csak Isten segíthet.
Ezért idézte fel ilyeténképp a háború kitörését: „(…) Isten várón emlékezem / Egy
világot elsűlyesztő / Rettenetes éjszakára” (Emlékezés
egy nyár-éjszakára). Az utolsó istenes vers, a Követelő írás sorsunkért 1918 augusztusában
bensőséges perlekedő fohászkodás volt, mely nemcsak a megőrzött istenhitről
tanúskodott, de – ami ritkán fordult elő Ady költészetében – vallási tétel, a
kálvinista predestinácó összefüggésében nyerte el értelmét:
Szivemben élsz, sétálgatsz, uram,
De tartozol is a szívemnek,
Alázatosan, nyomorúan
Kérlek: add nekünk a mi sorsunk.
Az utolsó versek tartalmi övezetében nagyobb szerephez
jutott a Jézus-motívum, ami a korai kötetektől kezdődően a szívszorítóan szép
mesék és hősi legendák hangulatát idézte. Mint virtualitás, elgondolás, melybe
bele lehet kapaszkodni a lélek mélyén:
Szent elgondolás: volt egy Jézus,
Ki Krisztus volt és lehetett
És szerette az embereket.
........................
Úgy látlak, ahogy kigondoltak:
Egy kicsit véres a szived,
De én-szivem egészen tied.
(Volt egy Jézus)
Az istenhit mellett a rezignációban őrzött értékek közé
tartozott a szerelem. Az utolsó években ez már csak egyetlen személyre
irányult: Csinszkára. Ő pedig a felesége volt, hús-vér, testi valóság, miért
kellett a lélek mélyén elrejtenie, mint Kierkegaard hősének a hercegnőt?
Ki tudja? Az Ady életrajzával foglalkozók rengeteget írtak erről, ellentétes
vélemények csapnak össze immár hosszú évtizedek óta: Boncza Berta, aki méltatlanul
belopta magát a halhatatlanságba és Boncza Berta, a megmentő angyal. A versek
mindenesetre lírai idealizációt teremtettek, s inkább ez utóbbit mondják. Az
utolsó két évben már egészen elvontak, éteriek lettek, és a naplemente lágy
fényei kisimították bennük mindkettőjük vonásait. A szerelem mint menedék
szerepelt e versekben a világ elől: „Nézz, Drágám, rám szeretve, / Téged
találtalak menekedve / S ha van még kedv ez aljas világban: / Te vagy a szívem
kedve” (Nézz, Drágám, kincseimre). A valóság világából, melytől az éles elkülönülést
választotta, a szerelmet megtartotta a maga közelében, de fölemelte,
elvonatkoztatta, a hajdani Léda-versekhez képest absztrakttá változtatta. Az utolsó években
már nem esett szó rossz szerelemről, halálvirágos csókról. De nem is a szexus
lenyűgöző hatalma áradt belőlük, hanem a csendes szeretet, mint az egyetlen
megmaradt és lehetséges emberi kapcsolat. Az egymást tépő lázas szerelem helyét
az együttérzés és megértés csendes, elcsitult bensősége foglalta el. Valami
időtlennek tűnő, mozdulatlan elfogadása a szeretet felé áramló sugarának. A
szerelemben megvalósuló szeretet mint az embernek maradás garanciája kapott
hangot ezekben az utolsó versekben. „Próbáljunk mégis megmaradni / Ebben a
gyilkos vad dúlásban” – írta 1918 februárjában a De ha mégis? című, utolsó Csinszka-versben. Az utolsó két évben már mindent arra
vonatkoztatott, amitől messze akart kerülni, amit el akart taszítani magától: a
háborúra és a háborúval azonosított egész társadalmi világra. A megmaradás az
ettől való különlétet jelentette. Vesznek, tűnnek, futnak, hullnak: a vers
mozgást jelentő igéi a háború világához tartoztak, s ezekkel szemben a
tételesen megfogalmazott egy helyben maradás az időből való kilépés képzetét is
keltette. A rezignációban őrzött szerelem ennek az időtlenné különülésnek volt eszköze.
Illúziója?
Elvonttá változott az első kötetek óta szinte mindig nagy
kezdőbetűvel leírt Élet is. Nem a háborúhoz, nem az időhöz, nem a társadalom
világához tartozott többé ez sem. E motívumnak kezdettől voltak életfilozófiai
hangsúlyai, az Élet úgy szerepelt, mint nagy, iránytalan, mindent magában
foglaló gomolygás, körforgás, megszűnés és újrakezdés. Ez a hangsúly most
tovább fokozódott. A szégyent kiváltó, elutasítandó konkrét élet és a
rezignációban megőrzendő élet élesen elhatárolódott egymástól.
Mocsok a szívünk és agyunk,
Sírván siratjuk, hogy vagyunk
S hogy van, még
van, az Élet
S hogy tudunk, mit se tudva
S utunk a latrok útja,
Holott Jézusokként kezdtük.
(Élünk vagy nem?)
Evvel a latrokká vált emberi élettel szemben csak a
természet körforgását, örök rendjét, a tenyészet-életet tudták szembeállítani
az utolsó versek a vitális értékek csoportjában.
A Halleluják már előre
»Föltámadt Jézus«-t berzenkednek,
Drága nedvek és drága kedvek
Kapnak csiráztató erőre
S a Tenger álmos, szép, nyugodt.
Az Élet indul mindenütt
És titkos, bűvös hegedük
Mindenféle nótákat pengnek
(Készülés tavaszi
utazásra)
Nem volt ember nélküli ez a természet örök körforgásába zárt
élet, de az emberiből csak természeti vagy a természetihez közeli került bele,
a vágy, a szerelem, az önfenntartó munka. Ebben az 1917 áprilisában közreadott
versben a „mindenki újakra készül” híres szavai ilyen életfilozófiai
összefüggésben nyerik el értelmüket, és a „Remény” is a tenyészet-élet örök
fennmaradására, az abban való bizakodásra, az abban való gondolkodásra
vonatkozott, minden társadalmi-politikai metaforizálás nélkül.
De ibolyás s nótás nagyon
Magyar síkok sok fehér falva,
Népük künn sürög a mezőn.
S az élet édes szomjusága
Tikkaszt, kerget dalokba vágyva
És mindenki újakra készül
Mámoros, megváltó vitézül
S ha baj van is, segít a Nap,
Jó szó, szép hit, szánt akarat
S régi bajtársunk, a Remény.
(Készülés tavaszi utazásra)
Nép, nemzet, magyarság: ez volt a költő Ady utolsó szava.
Márpedig az utolsó szavak köré különös legendák szoktak szövődni,
ellenőrizhetetlen kijelentések, utolsó, szent élettanácsok keringenek
évtizedeken vagy évszázadokon át a köztudatban: „mehr Licht” – mondta állítólag
Goethe, de hogy így történt-e, nem bizonyos. Az utolsó közreadott
vers azonban faktum. Ady utolsó verse, az Üdvözlet
a győzőnek 1918 novemberében
jelent meg: keserű, szarkasztikus, fájdalmas vers, melyben a nemzet, a
magyarság féltése vetett még egy utolsó lángot. A legyőzött, megszégyenített
nemzet sorsa miatti szorongás fogalmazódott meg benne a konkrét történelmi
helyzet előterében. Mint az utolsó két év verseiben, minden történelemben
kibontakozó szituáció, ez is reménytelenséget sugallt, baljós jövőt jósolt. A
nemzet, a magyarság, a nép, a „fajta” azonban, akárcsak az istenhit, a szerelem
és a tenyészetszerű Élet, átemelődött a versek által konstituált lélek belső
övezetébe, ahol kortalanná, időtlenné és történelem fölöttivé vált. A
történelmi ország fennmaradása határaival együtt kétséges lett, de a nép, a
„fajta” élete nem. A háromrészes Két kuruc
beszélget 1918 tavaszán
megjelent mindhárom része különös, köztes szituációban játszódott. A
beszélgetők valahonnan valahová tartottak, valami után és valami előtt voltak,
éppen megálltak, beszélgetésük alaphelyzete, a „közben” mégsem hatott
átmenetinek, időlegesnek, hanem éppen ellenkezőleg, a téren és időn kívüliség
végtelenségének képzetét keltette. A júniusban megjelent „Merre Balázs testvér”
kezdetű kuruc vers a „semerre” szavával, az iránytalanság válaszával a teleológia
nélküli életet, a puszta megmaradás értékét hangsúlyozta. S ugyanez szólalt meg
az októberben írott utolsó kuruc versben, a „Most már nagyon jó, mert nem lehet
rosszabb” kezdetűben is, csak még több keserűséggel és kétséggel. A nemzet, a
nép, a „fajta” is csak úgy maradhat meg, mint a tenyészetvilág, mint a
természet örök körforgásának része, mint a csucsai kert tavaszi virágai a Készülés tavaszi utazásra című, már említett
versben.
Az 1917–18-as kuruc versek a nemzetmegmaradás reményének
rezignációba vetése mellett arról az általános etikai beállítódásról is hírt
adtak, amely ha mélybe süllyedt Atlantiszként is, de mégiscsak fel-felhangzott
a kései korszakban. Annak a társadalmi-politikai radikalizmusnak az etikai oldaláról
van szó, mely a nagyváradi időszakban Ady meggyőződésévé vált, és azóta
áthatotta gondolkodását. Ez nem semmisült meg az utolsó évek szenvedéseiben és
kataklizmájában sem, csak megnevezhető jövőképe foszlott szerte, csak az a
bizodalom fogyott el belőle, hogy a társadalom szerkezeti és szervezeti síkján
megoldást lehet találni az emberi gondokra. Radikalizmusából azonban megmaradt
az, hogy a szegényekhez, a kisemmizettekhez, kiszolgáltatottakhoz,
félrevezetettekhez kell húznia az írástudónak. A nemzettel, a magyarsággal, a
„fajtával” azonosított kurucok a szegény emberek voltak a számára. Ez a
radikális gyökerű, plebejus indulat még az utolsó hónapokban is megőrződött a
versekben, amikor már semmi társadalmi távlatot nem látott maga előtt. Ez is
elrejtőzött a rezignációban őrzött értékek között, s a nép és nemzet ennek
dimenziójában ugyancsak eszményivé, platonikussá változott.
A rezignáció íve két érzelmi határvonal között feszült ki.
„Kell hogy még lelkem régi hitek gyujtsák / Vagy egészen elbocsátom magam” (Beszélgetés a szívemmel). A régi, a háború előtti korszakait jellemző hitek nem
tértek többé vissza a versekben, de a nihilbe sem merült bele: az utolsó évek
verseinek zöme a két idézett sor között lévő állapot verse volt. Ez volt a
szégyen és a rezignáció. Transzcendenssé párolt eszmék biztatása szólalt meg
bennük, az időtlenné és tér nélkülivé változtatott, szinte már testetlen
szerelem, a természet organikus létére redukált Élet-fogalom, a történelmi idő
fölé emelt nemzetragaszkodás és Isten. Isten, aki egyedül segíthet az emberen.
Az utolsó versek a teljes rezignáció versei voltak: csendes szomorúsággal, néha
fájdalmas gúnnyal, éles szarkazmussal már csak a versekben konstituálódó lélek
mélyére tudtak bemenekíteni néhányat a régi lobogó, romantikus eszmékből,
mintegy kiszakítva őket az időből, elhatárolva őket a tértől, hogy
elvontságukban, időtlenségükben egy virtuális tartomány épüljön belőlük.
Az utolsó két évben mégis születtek olyan versek, amelyekben
az elutasítás a keserűség abszolút fokán történt. Oly fokán, hogy az már a
szégyen érzelmi tartományán is túláradt, s a szégyenben bennefoglalt, az azt
kiváltó negatívummal szembeállított értékek jelenlétét is lehetetlenné tette.
Mégoly rezignált, mégoly elvonttá változtatott, mégoly absztrahált jelenlétét
is. Ekkor szivárgott át a versekbe a legrosszabb emberi állapot, a közöny. A Beszélgetés a szívemmel idézett két sorában
leírt állapot közül az első nem valósult meg többé, de a második néha
bekövetkezett.
Terítve a Föld: lakni tessék,
Tombolj, Világ, most szabadult el
Pokloknak minden pokla rajtad,
.............................
Eljött az álmodt minden-mindegy,
Esküdjünk a mindent-szabadnak,
Bőrünk úgyis ördögök bőre:
Lakomázzunk s aztán – előre.
(E nagy tivornyán)
A közönyössé keseredéssel volt rokon a teljes érzelmi
kiszáradás képzete. A Nagy szárazság
idején már T. S. Eliot Átok földjét anticipálta.
Megfogyott az Ég esője,
......................
Olyan száraz a szivünk is,
Hogy a lucskos förtelmeknek,
Miként egy szomjas szivacs,
Álmosan és szomjasan,
Telhetetlen hull elébük.
Száraz az itt-maradt lárma
Szerelem, bűn, jóság, minden,
Száraz a rettenetes,
Száraz a jámbor, fehér,
Száraz bennünk a jó Isten.
A közöny, a minden mindegy, az érzelem és értelem
kiszáradása, a teljessé és tökéletessé vált kiszolgáltatottság azonban csak
narrációszerűen elbeszélhető állapotok a líra területén, de nem invokálhatók a
vers hatásmechanizmusában. A versírás akarata, mely tárgyiasul a versben,
ilyenkor maga mögé utasítja a reflektált gondolatok tartalmát. A megíródó vers
erősebb ellenérv a benne megfogalmazott gondolatnál.
Így győzte le a közönyt maga a versírás az utolsó előtti
versben, Az utolsó hajókban is.
Szabad, hű tenger volt a lelkem,
Nem érdemeltem,
Hogy most legyen fáradt, hullámtalan, holt,
..............................
De két hajó szeli még küzdve,
Lesve és űzve
Egymást tépett lobogókkal: a fáradt
Félelem s a hetyke utálat.
De mit utáljak, mitől féljek,
És miért éljek?
Elsülyesztem még ezt a két hajómat,
Lelkem adom a Titkolónak.
A Titkoló, a Sors, az Isten
Ez a sok Nincsen
Ne bántsanak: meghalt ez a hű tenger
S ásít sós, hideg, unott szemmel.
Nincs vers a korabeli költészetben, mely tökéletesebben
megközelítette volna a tragédiát, mint ez. Líra nem juthat hozzá közelebb. A
tragédiában felkeltett részvét és félelem helyett itt a félelem és utálat
szerepelt, s az utálat a részvét ellentéte, de hasonló mértékű érzelmi
involváltság. A közöny pedig az involváltság felszámolása: kérdés, hogy
eljutott-e ide a vers a reflexív módon leírt, elbeszélt érzelemtörténet végére
érve. Nem jutott el, nem is juthatott. Az igazi, teljes közönyhöz még egy
lépést kellett volna tennie, egy nagy lépést: az elnémulást. A közöny nem
artikulálható, nem beszédes, a közöny néma. Amíg van szó a kifejezésére, addig
fennáll az érzelmi involváció, és addig a közöny még nincs „itt”, legfeljebb
közeledik. Ady még egy verset írt ez után a vers után: ez a Nyugat 1918.
október 1-jei számában jelent meg, az Üdvözlet
a győzőnek pedig másfél hónappal
később, november 16-án látott napvilágot. Aztán csakugyan jött a némaság, a
betegség és a halál némasága.
Ady életének utolsó két évében, 1917-ben és 1918-ban
negyvenegy verset írt. Ha egész pályáján csak azt a negyvenegy verset írta volna
meg, akkor is a magyar költészet legnagyobb alakjai közé tartoznék, a táltosok
közé, akik legalább képletesen megjelölve, hat ujjal születtek, mint ő. Utolsó
éveire a fájdalom, a reménytelenség és kilátástalanság, már mintha a
hangszálait is befonta volna, halkabb, fojtottabb, rekedtesebb hang jött csak
ki a torkán. Végképp elmaradtak a nagy, romantikus mozdulatok, megfogyatkoztak,
fölcserélődtek, egymásba folytak az irodalom-lélektani értelemben vett
szerepek, s a vers-szubjektum új, másfajta minősége alakult ki a lecsitult
közlésforma révén. Az a nyelvi, képszerkesztési egyszerűsödési folyamat, amely
már a középső korszakban írott verseket is átjárta, ugyancsak most ért be
igazán, most változtatta meg a versjelleget oly mértékben, hogy az első kötetek
által kirajzolt Ady-kép szerelmesei nem is nagyon tudták, hogy mitévők legyenek
ezekkel a versekkel.
Valójában persze nem váltak egyszerűbbé az utolsó évek
versei, csak az történt, hogy az ambiguitás versesztétikai minőségei a N.
Hartmann értelmében vett
előtérrétegek pusztán stiláris elemeiből átszivárogtak a háttérrétegek
nehezebben tetten érhető minőségeibe. Az egyszerűsödés csupán látszat volt,
külsőség, felszínen mutatkozó jelenség. Vagy néha még ott sem. Tamás Attila, Bori Imre, Németh G. Béla, Kis Pintér
Imre írt
arról, hogy stílusa expresszívebbé vált, asszociációi helyenként már a
szürreálisba hajlottak, s a tovább folytatódó, oly jellegzetes verszene mellett
fokozódott a már korábban is fel-feltűnt szabad vershez közelítő
versszerkesztés[14]. Bányai János
felvetette, hogy a kései versek tulajdonképpen inkább olvashatók az avantgárd
kritériumai szerint, mint a premodern irányok alapján, ami alighanem túlzás, de
az elmozdulást a korábbi versteremtési technikáktól aligha lehet kétségbe vonni[15].
A
korai „nagyszimbolikus” versek, melyek oly sok zavart keltettek a maguk
korában, tulajdonképpen „könnyebbek” voltak, mint a késeiek. A versek indulati
hullámzása elsimult ugyan, a moduláció látszólag egyhangúbb lett, mintha
legtöbbjük egyetlen összefüggő, borús, bús fájdalom alapzenéjére komponálódott
volna. De ez az alapzene meg-megszakadt, s fölhangzottak más, atonálisabb motívumok.
A rosszabbul sikerült versek között, melyekre Babits utalt 1923-ban és melyek közül
Kosztolányi
pécézett ki többeket 1929-ben, elhíresült tanulmányában, talán egy új nyelv
készülődött, talán egy olyan fordulat volt csírájában jelen, mint amilyen az Új Versekkel
következett be. Az összefüggő képfolyamok helyén itt is, ott is furcsa, rebbenő
asszociációk hívták be a szavakat: „Ki jót beszél, Krisztust beszél, / Szörnyű
a szél / S vitorla nincs: / Krisztus kell, ajtó és kilincs.” (A szenvedésnél többet) Micsoda nyelvi változás következett be Babitsnál,
Kosztolányinál, még Tóth Árpádnál
is 1920 után! Ki tudja, hová vezettek volna ezek az utolsó versek között
feltalálható és technikailag talán még ügyetlenebb módon megoldott újdonságok?
Ady két hónappal múlt negyvenegy éves, amikor meghalt. S a halál mindig
önkényesen zár le egy életutat, talányokat, titkokat temetve maga alá.
[1] BALÁZS, i. m., 29.
[2]
[3] SÍK , i. m., 280–281.
[4] SCHWEITZER Pál, Ember az embertelenségben (A háborús évek Ady-verseinek szimbolikus motívum-csoportjai), Bp., 1969, 17–43.
[5] HEGEL, A jogfilozófia alapvonalai, Bp., 1983, 19–22.
[6] HÉVIZI Ottó, Egy „elbölcsült” poéta hívősége = Uő: Alaptalanul, Bp., 1994, 232.
[7] KIRÁLY, i. m., I. k., 469.
[8] HÉVIZI, Ady iróniája, uo., 207–228.
[9] LUKÁCS György , A heidelbergi művészetfilozófia és esztétika, A regény elmélete, Bp., 1975, 542.
[10] HÉVIZI, Egy „elbölcsült” poéta… i. m., 230.
[11] KIS PINTÉR Imre , Esélyek, Bp., 1990, 266.
[12] SCHWEITZER, i. m., 79.
[13] RÓNAY György, Hit és humanizmus, Bp., 1979, 392.
[14]
[15]